Nyugat- és Észak-Európában van ajtó, amelyen az induló vállalkozó bekopoghat – nálunk is volt, és nagyrészt megvan ma is
Egy megyeszékhely melletti kisvárosban egy harmincnégy éves cukrász saját műhelyt akar nyitni. Tíz éve dolgozik a szakmájában, vannak visszatérő megrendelői, és van egy terve, amely a konyhaasztalon jónak látszik. Amit nem tud: hogyan árazzon úgy, hogy a második évben is megérje; milyen engedélyek kellenek, és milyen sorrendben; mekkora tartalék nélkül nem szabad belevágnia; hol kaphat kölcsönt, ha nincs olyan ingatlana, amelyet a bank elfogadna. És – ez a legnehezebb – nem tudja, mit nem tud.
A könyvelő a könyvelésről tud. A bank a hitelről. A hatóság az engedélyről. Hogy mindez együtt mit jelent az ő tervére nézve, arra senkinek nem feladata válaszolni. Ő pedig nem tudna annyit fizetni érte, amennyibe egy ilyen válasz kerül.
Ez a cikk arról szól, hogy ez nem az ő egyéni balszerencséje, hanem egy jól ismert szerkezeti helyzet – és hogy Európa több országában évtizedek óta van rá intézményes válasz. Az MFKA honlapján megjelent szakcikk és a mögötte álló, tíz európai országot összehasonlító tanulmány ezt a választ mutatja be. Egy érintettséget előre jelzünk: mindketten ennek a hazai hálózatnak a tagszervezeteit vezetjük. Ezért az európai számokat nem a saját tapasztalatunkból, hanem független forrásokból vettük, a hazai adatok forrását pedig megjelöltük – mind a szakcikkben, mind a tanulmányban ellenőrizhető.
Nem a piac hibázik – véget ér
Három ok miatt nem oldja meg ezt a helyzetet a piac magától.
Az első: aki most indul, nem tudja megítélni, mit ér egy jó tanács, ezért előre nem is fizetne érte. A második: egy kis ügylet – egy pár milliós kölcsön, egy üzleti terv átnézése – nagyjából annyi munka, mint egy tízszer nagyobb, csak nem hoz tízszer annyit. Egy piaci tanácsadónak vagy banknak ez nem éri meg, és ez nem rosszindulat, hanem számtan. A harmadik: a haszon jó része nem a cukrásznál jelentkezik, hanem a közösségnél – a műhely munkahelyeiben, és abban a rossz tervben, amelyet idejében lebeszéltek, és így nem lett belőle adósság.
Ahol fizetőképes kereslet van, ott a piac jól dolgozik: a működő vállalkozásoknak van könyvelője, ügyvédje, tanácsadója. A belépő szinten nincs fizetőképes kereslet. Ott a piac nem hibázik – egyszerűen véget ér. Ami a határán túl van, az közfeladat.
Magyarországon pontosan meg lehet mondani, hol húzódik ez a határ. A működő vállalkozások több mint 95 százaléka mikrovállalkozás, tíz főnél kevesebb dolgozóval. A Global Entrepreneurship Monitor nemzetközi szakértői felmérése 2025-ben 53 vizsgált gazdaság közül a 48. helyre sorolta a magyar vállalkozói környezetet – és a részletek beszédesebbek a helyezésnél. A piaci szolgáltatásokat, a könyvelőket, ügyvédeket, tanácsadókat a szakértők elégségesnek ítélték. A felmérés szerint a két leggyengébb pont a vállalkozókat közvetlenül segítő kormányzati programok és a szakpolitikai támogatás volt. Nem a piac hiányzik tehát. Az ajtó hiányzik.
Finnországban van ilyen ajtó
Finnországban negyvenhat helyi központ ad ingyenes tanácsot annak, aki vállalkozni akar; 2024-ben a segítségükkel körülbelül ötezer-hétszáz vállalkozás indult el. Svédországban helyi irodák hálózata ad ugyanígy ingyenes és bizalmas tanácsot – 1985 óta, megszakítás nélkül –, Franciaországban helyi egyesületek hálózata ad kamatmentes indulókölcsönt és önkéntes mentort, Írországban a helyi irodák mellett egy nonprofit hitelező áll.
Ezek a hálózatok különböznek egymástól, de három dologban egyformák. Az első beszélgetés szinte mindenütt ingyenes. A szolgáltatót nem tulajdonosi haszon mozgatja: a vizsgált országok felében nonprofit szervezet, másutt önkormányzati vagy más közintézmény, illetve állami program. És a kölcsön nem válik el a tanácsadástól: az Európai Unió a mikrofinanszírozás fogalmába a kísérő tanácsadást, képzést és mentorálást is beleérti, Olaszországban pedig törvény mondja ki, hogy mikrohitel csak kísérettel adható.
Hogy miért nonprofit szervezet áll az ajtó mögött, arról korábban külön cikkben írtunk: ahol a szolgáltatás minőségét az ügyfél nem tudja ellenőrizni, és nem is ő fizeti, ott az a garancia, hogy a minőségen megspórolt pénzt senki nem viheti haza. A belépő szinten ehhez még egy szempont jön. Az első tanácsadó dönti el, merre indul a cukrász. Ha az első tanácsadó egyben el is akar adni neki valamit, akkor nem az ő terve áll a középpontban.
Amikor Nagy-Britanniában kikapcsolták
Egy jó honlap és egy telefonos ügyfélszolgálat olcsóbbnak látszik. Egy ország kipróbálta.
Az Egyesült Királyság 2011-ben, takarékossági okból megszüntette a személyes tanácsadást nyújtó regionális hálózatát, és a tájékoztatást honlapra és telefonvonalra terelte. A telefonos szolgálat a tervezett hívásforgalomnak nagyjából az ötödét érte el. Az utána létrehozott helyi központokról egy parlamenti bizottság 2018-ban azt állapította meg, hogy a vállalkozások kevesebb mint ötöde hallott róluk. A brit kutatók tanulsága egyszerű: az intézmények cserélgetése rossz, a működés javítása jó – mert minden váltásnál elvész a hírnév, a kapcsolatrendszer és a munkatársak tudása. A vállalkozók bizalmát nem lehet egy honlappal visszaszerezni.
A belépő szintű segítség értéke ugyanis két dologban halmozódik fel: a helyismeretben és a bizalomban. Egyik sem épül fel egy pályázati ciklus alatt. A program megszakadhat; az intézmény megmarad.
Ez az ajtó nálunk már megvan
És most jön az, amit kevesen tudnak. Magyarországon ez az intézményrendszer egyszer már felépült – elsőként a térségben.
1991-től, az európai Phare-programból, az angol helyi vállalkozási ügynökségek mintájára megyei és fővárosi vállalkozásfejlesztési alapítványok hálózata jött létre, a következő évtől mikrohitellel – kis összegű kölcsönnel az induló és a legkisebb vállalkozásoknak. Az Európai Számvevőszék 1998-ban azt írta, hogy a helyi ügynökségek kölcsönei népszerűek voltak a vállalkozások körében; egy ugyanabban az évben ismertetett brit tanácsadói felmérés a térség legjobb mikrohitel-programjának értékelte a magyart. 2003 óta a törvény az alapítványok mikrohitelezését kiveszi a banktörvény hatálya alól.
A 2008 és 2013 közötti uniós mikrohitel-programban, ahol bankok, nem banki hitelezők és alapítványok ugyanabból a forrásból dolgoztak, egy szervezetre vetítve az alapítványok kötötték a legtöbb ügyletet – ötödakkora hitelplafon mellett, a legkisebb átlagos kölcsönökkel: ők értek el a legkisebbekhez.
Aztán a hangsúly a vissza nem térítendő támogatásokra és a bankokon át nyújtott, államilag támogatott hitelekre került. A tanácsadásnak nem lett tartós finanszírozása, a 2013-tól induló uniós hitelprogramokban az alapítványok már nem vettek részt a kölcsönök kihelyezésében, és a szabályozás is nyitva maradt: a törvény ma sem mondja meg, mi számít mikrohitelnek, és pontosan mely alapítványok jogosultak rá. A hálózat nem szűnt meg, de húsz éve tartós finanszírozás és szabályozási keret nélkül dolgozik. Az egykor minden megyét lefedő hálózatból tudomásunk szerint ma tíz-tizenkét alapítvány működik aktívan, több közülük jóval kisebb kapacitással, mint régen.
Ami megmaradt: a törvényi jogállás, a megyei jelenlét, az egységes hitelezési módszertan és a közös, nemzetközi díjat nyert hitelbírálati rendszer, és az emberek, akik tudják, hogyan kell ezt csinálni. Amit más országok évtizedek alatt építettek fel, az nálunk egyszer már felépült – és nagyrészt ma is működőképes.
Mit jelentene megerősíteni
Nem új hivatalt. Három dolgot, amelyet a tanulmány tíz tervezési elvben fejt ki. Törvény mondaná ki, hogy az induló és a legkisebb vállalkozások segítése közfeladat, és rögzítené, ki végezheti és hogyan ellenőrzik. Többéves, eredményhez kötött finanszírozás járna hozzá, amelyben a tanácsadásnak külön pénze van – nem a kölcsön kamatából gazdálkodják ki. És számonkérés járna vele: minősített, akkreditált szervezetek, képzett és nyilvántartott szakértők, nyilvánosan közölt eredmények: hány vállalkozás él öt év múlva, hány munkahely lett, mennyibe került. A cukrász számára mindez egy helyet jelentene a megyéjében, ahol az első beszélgetés ingyenes, és ahol a tanácsadó nem akar neki eladni semmit. A vezetés a szakmáé, a számonkérés azé, aki fizet.
A meglévő alapítványok mellett a legegyszerűbb érv az idő. Ami hiányzik – feladat, pénz, szabály –, azt egy döntés pótolja. Ami megvan – a helyismeret, a módszer, a bizalom –, az nem épül fel egy pályázati ciklus alatt; a szakértelem öt-tíz év alatt áll össze, és a brit példa szerint lebontás után nagyon lassan épül újra.
A jelek még látszanak
Gondoljunk a turistautak jelzéseire. Senki nem fizet azért, hogy a fákon festett jelek mutassák az utat, mégis mindenki rájuk támaszkodik, aki elindul. És a jelzés nem tűnik el egyik napról a másikra: ha senki nem gondozza, elhalványul. A magyar vállalkozásfejlesztés belépő szintjén a jelek egy része még látszik.
Három út van. Lehet új intézményt építeni a nulláról. Lehet hagyni, hogy a jelek tovább halványuljanak, és a cukrász továbbra is a könyvelő, a bank és a hatóság között ingázzon. És lehet megerősíteni azt, ami megvan. A tanulmány szerzőiként az utolsó mellett érvelünk – de a számok ott vannak, és mindenki maga mérlegelheti őket.
Aki pedig most indul: sok megyében ma is nyitva áll a vállalkozásfejlesztési alapítvány ajtaja. Érdemes bekopogni.
A cikk alapja: Szekfü Tibor – Vonnák Péter: „Ki segít annak, aki most indul? – Miért közfeladat a belépő szintű vállalkozásfejlesztés, és miért a meglévő hálózatra érdemes építeni”, MFKA honlap, 2026. október (MFKA-szakcikk), valamint a szerzők ott letölthető tanulmánya: „Az első lépcső – Miért van szükség nonprofit, belépő szintű vállalkozásfejlesztési intézményrendszerre?”. A cikkben szereplő adatok és kutatások forrásai ott szerepelnek.
A teljes tanulmány
Az első lépcső
Miért van szükség nonprofit, belépő szintű vállalkozásfejlesztési intézményrendszerre?
Szekfü Tibor és Vonnák Péter európai összehasonlító tanulmánya, következtetésekkel Magyarország számára.
A szerzők a MAGYAR FENNTARTHATÓSÁGI KÖZPONT Alapítvány alapító főigazgatója, illetve alapító ügyvezető igazgatója, a Mikrohitelezés – elméleti alapoktól a gyakorlatig című tankönyv társszerzői, és a Cádizi Egyetem mikrofinanszírozási mesterképzésének oktatói.